Jegor egy szatyorral a kezében érkezett az állatorvosi rendelőbe. A sor már több mint fél órája kígyózott; úgy tűnt, a rendelő aznap tele volt. Mellette egy nő ült egy szatyorral, benne egy brit macskával. Olyan csendben volt, mintha ott sem lett volna. „Mi a baj?” Jegor nem bírta elviselni.
„Megsérült a mancsa” – válaszolta a nő kurtán.
„Nos, ezt meg lehet oldani” – bólintott, és a túlsó sarok felé nézett, ahol egy szomorú szemű kutya kuporgott a padlón. A kutya alig mozdult, bár a gazdája – egy nagydarab, vörös arcú férfi – még a pórázát is levette. Volt valami kitérő a szemében, megmagyarázhatatlan, mégis érthető, egészen a remegésig. A reménytelenség érzése… nem, még mélyebb: végzet. Ez a szó jutott Jegor eszébe, amikor visszanézett abba az irányba. Végül rá került a sor. Jegor felkapta a szatyrot, és belépett a rendelőbe. Míg az állatorvos injekciót adott Marsiknak, Jegor a falakat nézegette, amelyeken a jó állatgondozásról szóló plakátok voltak.
„Ez még mindig ott van?” – kérdezte váratlanul az orvos.
„Ki?” – meglepődött Jegor.
„Hát azzal a kutyával… akit elaltatásra hoztak.”
„Várjunk csak egy percet, tényleg? Azzal a kutyával a sarokban… akit elaltatnak?!”
„Igen. Ez már a második alkalom, hogy jönnek. Először meggyőzték az ellenkezőjéről, de visszajött. Azt mondja, nincs ideje, hogy dolgoznia kell, és hogy a kutya az útjában van. Annak ellenére, hogy a kutya csak négyéves, már felnőtt. Még fiatal, kár érte… És a gazdi makacs, a kezdetektől fogva ott vár.”
Jegor gyomra felfordult. Ezért tűnt elveszettnek a kutya. Megértette, miért hozták ide. És elfogadta a sorsát. Egyszerűen lefeküdt, és várta a végét. Mozgás nélkül. Küzdekedés nélkül. Beletörődött.
„Kész, a kiscicád készen áll. Ne felejtsd el, szüksége van még egy injekcióra” – mondta az állatorvos, miközben visszaadta Marsot.
„Igen, igen… persze, megyek” – motyogta Jegor, miközben visszatette a macskát a hordozóba. Mars összegömbölyödött, mintha mi sem történt volna.
Jegor, alig érezve a lábát, kiugrott az irodából, és egyenesen a kutyás férfihoz ment.
„Add ide!”
„Ki?” – zavarodott.
„Ez a kutya. Magad mondtad: nincs rá szükséged. Add ide!”
A kutya, amely egész idő alatt mozdulatlanul állt, hirtelen felemelte a fejét, sőt, még a farkát is csóválta egy kicsit.
– Nos, vidd el… ha így van – motyogta a férfi, miközben Jegor kezébe nyomta a pórázt, és elszaladt, mintha attól félne, hogy meggondolja magát.
– Mi a neve? – kiáltotta utána Jegor.
– Jack! – válaszolta, mielőtt becsapódott az ajtó.
És ekkor a kutya felállt, a szemében reménysugár csillant. Úgy nézett Jegorra, mintha azt kérdezné: – Tényleg? Ez nem álom? Tényleg elviszel?
Jegor letette a Marsot tartalmazó hordozót a földre, és Jacket átölelve suttogta:
– Nos, Jack… túléljük. Menjünk haza. Bemutatok neked valakit. De kérlek, ne bántsd Marsot; aranyos, barátoknak kellene lennetek. – Nincs más választás.
Jack nem szólt semmit; egyszerűen csak meleg, nedves orrát új gazdája arcához nyomta. Jegor letörölt egy könnycseppet, a pórázt a nyakörvére erősítette, és felállt.
„Menjünk haza, fiúk. Már várnak ránk. Marina biztosan aggódik, és túl régóta vagyunk itt. Ne félj, Jack, olyan édes. Most már minden más lesz számunkra, ígérem.”
És elmentek. Egy férfi egy utazókosárral és egy nagy, szőrös kutya, akit Jacknek hívnak.
Most már látom őket sétálni időnként. Csak a macska maradt otthon, és ők hárman együtt sétálnak: Jegor, Marina és Jack. Jack kicsit megváltozott: talán megnőtt, vagy talán csak felszedett egy kis súlyt. A bundája vastag és fényes. De ami a legfontosabb, a szemei. Ebben rejlik most az igazi boldogság. Mert van egy embere. Vagy még jobb, két saját fajtájú embere. És már nincs egyedül.