Jelentkezett egy texasi házvezetőnői állásra – de senki sem figyelmeztette a verandán várakozó négy gyermekre
Clara Bennett negyvenkét dollárral, egy kopott utazótáskával és egy olyan levéllel érkezett Texasba, amely gondosan elhallgatta az állás legfontosabb részletét.
A Red Valley felé tartó út utolsó órájában újra elolvasta a hirdetést.
Dolgos marhatenyésztő ranchra keresünk megbízható nőt házvezetőnői feladatokra. Tisztességes fizetés. Külön szállás biztosított. Referencia előnyt jelent, de nem feltétel.
Egyetlen szó sem volt gyermekekről.
Egyetlen szó sem volt egy özvegyemberről.
És arról sem, hogy egy ház tizennyolc hónapja lassan belefullad a gyászba.
Clara huszonhat éves volt, és mindössze két hónappal korábban temette el az édesanyját. A temetés után elviselhetetlenné vált számára a missouri szülővárosa. Minden utca valakire emlékeztette, akit elveszített, és minden szomszéd sajnálkozva nézett rá.
Ezért amikor Thomas Callahan munkát ajánlott neki Texasban, Clara azt hitte, végre megkaphatja azt az új kezdetet, amelyre kétségbeesetten vágyott.
A férfi, aki eljött érte a postakocsi-állomásra, majdnem egy órát késett.
Magas, széles vállú és tetőtől talpig poros volt. Fáradt tekintete egyáltalán nem illett a leveleiben használt magabiztos kézíráshoz.
– Maga Miss Bennett?
– Igen.
A férfi szó nélkül felemelte Clara utazótáskáját, és feltette a szekérre.
Amikor elhagyták a várost, Clara alaposan szemügyre vette.
– Van bármi ezzel az állással kapcsolatban, amit nem említett a hirdetésben?
Thomas erősebben markolta meg a gyeplőt.
– A ház nagy – felelte. – Több munka van vele, mint amennyit egyetlen férfi el tud végezni.
– Nem félek a kemény munkától.
– Nem – mondta halkan. – Nem is gondoltam, hogy félne.
Hat mérföldet tettek meg a perzselő texasi nap alatt. Thomas alig beszélt.
Amikor végre feltűnt a ranch, Clara egy valaha gyönyörű birtokot látott, amely lassan az enyészeté lett. A kerítés a föld felé dőlt. A gyom teljesen benőtte a kertet. A veranda egyik lépcsőfoka megrepedt.
Aztán észrevette a gyermekeket.
Négyen álltak a verandán, teljes csendben várakozva.
A legidősebb egy körülbelül tízéves fiú volt, aki szorosan összefonta a karját a mellkasa előtt. Mellette egy komoly arcú, sötét hajú kislány állt. Egy fiatalabb fiú idegesen egyik lábáról a másikra lépkedett.
A legkisebb gyermek egy verandaoszlop mögött rejtőzött, és egy törött fakanalat szorított magához.
Clara nem mozdult a szekérről.
– Mr. Callahan – suttogta –, kik azok a gyerekek?
Thomas egyenesen előre nézett.
– Az enyémek.
Clara gyomra összeszorult.
– A hirdetésben házvezetőnő szerepelt.
– Tudom.
– Egyáltalán nem említette, hogy négy gyermeke van.
– Nem.
Clara hátranézett az üres út felé. Szinte semmi pénze nem maradt. Ha visszatér a városba, könnyen hajléktalanná válhatott volna. Ha viszont marad, olyan munkát kellett volna elfogadnia, amelybe soha nem egyezett bele.
– Egy házvezetőnő nem anya – mondta határozottan.
Thomas végre ránézett.
– Ezt is tudom.
Volt valami a hangjában, amitől Clara haragja kissé enyhült.
– Az édesanyjuk? – kérdezte.
– Meghalt. Tizennyolc hónapja.
Mielőtt Clara válaszolhatott volna, a legkisebb fiú lelépett a verandáról.
Lassan átvágott a poros udvaron, a törött fakanalat még mindig a mellkasához szorítva. Az inge rosszul volt begombolva, a haja pedig úgy állt, mintha valaki megpróbálta volna megfésülni, de nem járt volna sikerrel.
Közvetlenül Clara előtt állt meg.
Aztán engedélykérés nélkül belecsúsztatta apró kezét a nő tenyerébe.
Az ujjai remegtek.
Clara lenézett rá, de képtelen volt megszólalni.
A kisfiú felemelte a tekintetét, és feltette azt az egyetlen kérdést, amelytől a verandán álló összes gyermek visszatartotta a lélegzetét.
– Maga az új néni, aki szintén itt fog hagyni minket?
Clara érezte, hogy Thomas őt figyeli.
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, a legidősebb fiú hirtelen rákiáltott a verandáról:
– Ne bízz benne! Mondja el neki, mi történt az előző nővel!
Thomas arca teljesen elsápadt.
Clara pedig lassan kihúzta a kezét a kisfiúéból.
A folytatás a hozzászólások között vár rád. Mi történt az előző házvezetőnővel, és Thomas miért rettegett annyira attól, hogy Clara felfedezi az igazságot?
Clara lassan a legidősebb fiú felé fordult.
– Mi történt az előző nővel?
A gyermek még szorosabban fonta össze a karját a mellkasa előtt.
– Samuel – figyelmeztette Thomas.
A fiú azonban nem nézett az apjára.
– Eltűnt.
Csend telepedett az udvarra.
Még a szekér mellett álló ló is úgy tűnt, mintha megállt volna a mozgásban.
Thomas előrelépett.
– Ennyi elég.
– Nem, nem elég – mondta Clara.
Óvatosan elengedte a kisfiú kezét, majd Thomasszal szembefordult.
– Hat mérföldre hozott a várostól úgy, hogy nem említette a négy gyermekét. Most pedig a fia azt állítja, hogy az előző házvezetőnő eltűnt. Azt hiszem, megérdemlem az igazságot.
Thomas levette a kalapját, és egyik kezével végigsimított poros haján.
– Ruth Millernek hívták. Három hónapig dolgozott itt.
– És aztán?
– Elment.
Samuel keserűen felnevetett a verandán.
– Az éjszaka közepén?
Thomas állkapcsa megfeszült.
Clara észrevette, hogy a sötét hajú kislány megfogja Samuel ingujját, és némán könyörög neki, hogy hagyja abba.
– Miért ment volna el az éjszaka közepén? – kérdezte Clara.
Thomas a ház felé nézett.
– Nem tudom.
– Azt várja, hogy ezt elhiggyem?
– Napkelte előtt ébredtem, és üresen találtam a szobáját. A ruhái eltűntek. A lova sem volt sehol.
– És soha nem tért vissza?
– Nem.
Samuel végül lelépett a verandáról.
– Nem vitte magával minden holmiját.
Thomas hirtelen felé fordította a fejét.
– Menj be a házba!
Samuel nem törődött vele.
– A Bibliáját az ágy alatt hagyta. Minden este olvasta. A kék kabátja pedig még mindig a konyhaajtó mellett lógott.
A hatéves fiú idegesen dörzsölni kezdte a kezét.
A legkisebb gyermek, akinél a fakanál volt, ismét közelebb húzódott Clarához.
Thomas hangja élesebbé vált.
– Mindannyian menjetek be! Azonnal!
A gyermekek engedelmeskedtek, de mielőtt belépett volna, Samuel egyenesen Clarára nézett.
– Mindig beküld minket, amikor valaki kérdezni kezd róla.
Az ajtó becsukódott mögöttük.
Thomas mozdulatlanul állt a poros udvaron.
Clara utazótáskája hirtelen rendkívül nehéznek tűnt a kezében.
– Vissza akarok menni a városba.
– Reggelig nem jön másik szekér.
– Akkor adjon kölcsön egy lovat.
– Csak egy nyergelhető lovam van itt, és tegnap ledobta magáról az egyik ranchmunkást.
– Milyen kényelmes.
Thomas úgy rezzent össze, mintha Clara megütötte volna.
– Nem bántottam Ruth Millert.
– Én nem mondtam, hogy bántotta.
– De ezt gondolta.
Clara a távoli út felé nézett. A nap már lefelé bukott, narancssárgára és aranyszínűre festve a vidéket.
Hat mérföld ismeretlen területen keresztül. Ló nélkül. Biztonságos szállás nélkül.
Thomas a ház felé mutatott.
– Megkaphatja az emeleti szobát. Az ajtó belülről zárható. Napkeltekor személyesen viszem vissza a városba.
– És addig?
– Addig senki sem fogja zavarni.
Clara nem bízott benne.
De nem sok választása maradt.
Odabent a ranchházban por, öreg fa és a tűzhelyen túl sokáig főtt étel szaga terjengett. A gyermekek a folyosóról figyelték Clarát, miközben Thomas felvitte a táskáját az emeletre.
A szoba kicsi, de tiszta volt. Az ablak alatt keskeny ágy állt, a sarokban pedig egy mosdótál kapott helyet.
Thomas letette az utazótáskát az ajtó közelében.
– Ez nem Ruth szobája volt – mondta, még mielőtt Clara megkérdezhette volna.
Aztán kiment.
Clara bezárta az ajtót.
Néhány percig teljesen mozdulatlanul állt, és hallgatózott.
Léptek hallatszottak odalentről. Egy szék végigcsikordult a konyha padlóján. Valaki suttogott, majd hirtelen elhallgatott.
Clara az ablakhoz lépett, és az istálló felé nézett.
Mögötte, a magas gazban szinte teljesen elrejtve, egy apró faépítmény állt, amelynek ajtaján rozsdás lakat függött.
Talán egy raktárhelyiség lehetett.
Aztán Clara mozgást vett észre mellette.
Samuel állt a gazban.
Felnézett Clara ablakára, és egyik ujját az ajkához emelte.
Aztán a bezárt fészer felé mutatott.
Aznap éjjel, jóval azután, hogy a ház elcsendesedett, Clara három halk kopogást hallott a hálószobája ajtaján.
Amikor kinyitotta, Samuel állt a folyosón, kezében egy apró sárgaréz kulccsal.
– Ruth Bibliájában találtam – suttogta.
Clara a fiú tenyerében fekvő kulcsot bámulta.
– Mit nyit?
Samuel a lépcső felé nézett, hogy meggyőződjön róla, az apja nincs ott.
Aztán közelebb hajolt.
– Azt a helyet, ahol elrejtette a leveleket.
– Milyen leveleket?
A fiú arca elsápadt.
– Azokat, amelyeket az eltűnése előtt írt.
Odalentről megnyikordult egy padlódeszka.
Samuel Clara kezébe nyomta a kulcsot.
Ekkor Thomas hangja szólalt meg a lenti sötétségből.
– Samuel?
A fiú elfutott.
Clara összezárta ujjait a kulcs körül.
Az ablakon túl pedig, odakint, valaki kétségbeesetten dörömbölni kezdett a bezárt fészer ajtaján.